​

Külföldön vagy itthon?

Pár év leforgása alatt döbbenten eszméltem fel, hogy régi barátaim, kedves ismerőseim többsége már nem Magyarországon él.

A közösségi oldalak segítségével természetesen a kapcsolattartás szoros, így ahogy szembesültem a ténnyel, miszerint a többségük külföldre ment élni (nem csak dolgozni) kíváncsi lettem az okokra.

Kivétel nélkül mindegyiküknél a megélhetés nehézségei, a stresszes élet szerepelt az első helyen.  A körülöttük élő emberek egyre nagyobb pesszimizmusa, bezárkózottsága, a lehangoltság, a folyamatos negatív események mesélése ….  elegük lett belőle.

A Magyarországon „átlagosnak” mondott fizetésekből nem hogy félretenni, de a havi megélhetésre is nehezen futotta. Kilátástalan és hajszolt hétköznapokat, jövőképet éltek meg.

Elegük lett abból, hogy olyan embereket buzdít a kormány sok gyermek vállalására, akiket ma is segélyekből tart fenn az adó fizetők pénzéből, miközben ez a réteg feketemunka árán, esetleg bűnügyekhez kapcsolódóan gyarapodik, míg a dolgosabb nép egyre jobban szegényedik.

 „Minek maradtunk volna egy gazdaságilag és egy életszínvonalban egyaránt instabil országban, ami csak a lógósoknak, bűnözőknek kedvez?”

Már nem otthonnak hívják elhagyott hazájukat, hanem „csak” Magyarországnak.

Az otthonnak biztonságot, nyugalmat, stabilitást kellene jelentenie. De ez az emberek számára ma már kizárólag csak a saját lakásuk területén belülre értendő.

Sokaknak még az sem, hiszen napról napra többen válnak hontalanná a hitelek miatt.

A bátrabbak nekivágnak és útnak indulnak. És akármennyire is hihetetlen, de semmi más nem köti már őket Magyarországhoz, csakis az itthon maradt családtagjaik.

A biztonság sem az utcákon, sem pedig a megélhetésükben nincs jelen. Barátságok bomlanak fel a bizalomvesztés miatt, amik a megélhetési gondokra vezethető vissza. Családok tagjai elkeseredésükben válnak egyre nagyobb számban az ital rabjává. Ami ugyanolyan drága, mint a dohánytermékek, csak az ital miatt a családon belüli erőszakosságok száma is megnövekedett. Egyre több a gyilkosság, a támadás, a rablás.

Az emberek nem bíznak a rendőrök védelmében, hiszen ahhoz Magyarországon vérnek kell folynia.

Az élethez való joguk egyre inkább háttérbe szorul. A védekezés, az elzárkózás az otthonukba, a menekülés marad számukra.

Aki tud, belevág egy másik kalandba. Aki nem, az csendben kivár és bízik abban, hogy valaki egyszer őt is felkarolja, és meghívja külföldre élni. Élni, és nem szenvedni.

Hiszen mindenkinek itt és most van lehetősége az életébe mosolyt, boldogságot csempészni. Nem lehet tudni, hogy kinek mennyi ideje van hátra, hiszen ma már a magyarországi egészségügynek köszönhetően még a lényegesebb problémákat is közönyösen kezelik, vagy még úgy sem.

 Jobb esetben heteket, rosszabb esetben hónapokat kell várni egy célirányos, - az állam számára költségesebb- vizsgálatra.

Pedig dolgozunk –stresszes, fizikai és szellemi állapotunkat nagymértékben megterhelően, adót fizetünk, egészségbiztosítást.

De ebből csak a keserű hétköznapok, a nyaralásmentes évek és a sokáig tartó egészségügyi vizsgálatok maradnak. Hiába fizetjük az adót. Hiába fizetjük a TB-t. Csakis kötelezettségünk van, a viszonzás pedig igencsak színvonalon aluli. Mondhatnánk azt is, teljesen fejletlen országban élünk.

Hiába hangoztatja a kormány az átlagos fizetési összeget. A valóságban emberek százezrei dolgoznak havi 80-90 ezer forintos nettó fizetésért. Mondhatnánk azt is, hogy a többség.

Természetesen a milliós nagyságrendű fizetések a felsőbb rétegben megemelik a magyarországi átlagfizetéseket. Érthető tehát, hogy miért nem merik odaírni a statisztikai kimutatásokban, hogy mennyien dolgoznak a minimálbér szintjén.

Könnyű azt mondani, hogy zsebbe kapják a többit. De ez ma már nincs így. Elég régóta nincs így. Hiszen a vállalkozásokra kirótt magas adóterhek már nem tudják kitermelni a „zsebpénzt”.

Munkahelyet is nehezen lehet találni. Hiszen azokat veszik fel elsődlegesen, akik legalább napi 10 órát dolgoznak a minimálbér körüli nettó fizetésért.

Menjek vagy maradjak? Merül fel a kérdés bennem is?

Magyar vagyok. Legalábbis annak születtem. A szállóige szerint  „ne azt nézd mit tehet a haza érted, hanem, hogy Te mit tehetsz a hazádért”.

Végig gondolva elmúlt 45 évemet, én bizony sokat fizettem a hazának. Sokat tettem mind közösségi, mind társadalmi szinten. Nem nagyok az elvárásaim, minthogy a gyermekeimet ne kelljen nap, mint nap féltenem, hogy mikor melyik kisebbségi köt bele, és veszi el a telefonját, vagy éppen okoz kárt tulajdonában, testi épségében.

Nem nagy az elvárásom azon a téren sem, minthogy a célirányos vizsgálatokra (CT, ultrahang, stb..) ne heteket, hónapokat keljen várnom, amikor már menthetetlen, kezelhetetlen a helyzet.

És úgy gondolom, az sem túlzott elvárás, hogy a napi 8 órás munkavégzésem ellenértékéből ki tudjak fizetni minden számlát, és néha – néha beleférjen egy évi egyszeri, egy hetes nyaralás is szeretteimmel.

Én nem azért dolgozom, hogy a „hazámnak” majd 50 év múlva jobb legyen, miközben a hazám jelenleg boldogtalanná teszi az életem. Egyre kilátástalanabb a megélhetés, egyre kilátástalanabb a biztonság. Egyre inkább azt látom, tapasztalom, hogy a teljes létbizonytalanság felé sodródik ez a bizonyos „haza”. Azoknak kedvez, akik nem egyenes úton járnak, és azokból táplálkozik, akik becsülettel megdolgoznak minden forintért.

Új életet, új hazát keresni sokkal biztonságosabbnak tűnik, mint itthon maradni és boldogtalanul, kilátástalanul leélni a hátralévő éveket.

A mai fiatalok ezt hamar felismerték. Talán éppen azért, mert tapasztalták szüleik elkeseredett harcát a hétköznapi nélkülözésben.  Mennek és vissza is csupán látogatóba térnek.

Ahogy az én baráti, ismeretségi körömben is, mereven elutasítják a visszaköltözés lehetőségét.

„Minek választanánk a rosszat, ha itt sokkal jobb, boldogabb, könnyebb az élet?” –teszik fel a kérdést sorra felém.

Igazuk van. 

Bolond, aki tudatosan a rosszat választja. Ahogy az is, aki hagyja, hogy a saját és szerettei élete tönkremenjen egy olyan „haza” miatt, ahol a becsületesek a becstelenekért dolgoznak.  

Ciprin